Torockón kirándultak a Kölcsey nyolcadikosai
A péntek délelőtti lassan múló tanórák után mi, diákok és két kedvenc tanárunk is izgatottan várta, hogy begördüljön a busz, s kezdetét vegye egy újabb - és egyben utolsó közös - felejthetetlen hétvége. Tepfenhart Beatrix nyolcadik osztályos diák beszámolója.
Az úticél most Torockó volt, egy kis népességű falvacska Erdély nyugati részén. Nekünk cseppet sem szegte a kedvünket, hogy nem nagyvárosi környezetbe megyünk, inkább értékeltük a természet és a tavasz szépségeit. Első megállónk a Tordai-hasadék volt, amiről bátran mondhatom, hogy egy igazi csoda. A sár és a szemerkélő eső sem tudott a hangulaton rontani, mindenki ámulattal mászta a csöppet meredek mészkősziklát, miközben önfeledten nevettünk. Persze a telefonok sem hiányozhattak, meg kellett örökíteni a látványt. Közel 2 óra menetelés után fáradtan de boldogan ültünk ismét a buszra, hogy megtegyük az utolsó kilométereket Torockóig. Az érkezést követően egy gyertyafényes vacsora fogadott minket, az áramszünetnek köszönhetően. Igazán hangulatos volt, a társaság pedig egyre jobban szórakozott. Az este nagyon jól telt, minden volt ott: társasjáték, kártyázás és persze hajnalba nyúló beszélgetések.
Másnap reggel kissé álmosan keltünk, de a reggeli kilátás a szálláshelyről lenyűgözött bennünket. Hogy keverjük a kellemest a hasznossal, és hogy örömet okozzunk a matektanár úrnak, az étkezés után néhány matekpéldát oldottunk meg, nem sok lelkesedéssel. Azonban mikor túrázást említettek, rögtön felcsillant a szemünk, sietve vettük esőkabátjainkat és túrabakancsainkat, hogy minél hamarabb elinduljunk a torockószentgyörgyi várba. Nos, a helység összesen 5 kilométerre volt, majd onnan még felfelé a dombon kellett megtenni párszáz métert. A séta nem volt rövid, de ismét sikerült a majdnem 30 fős csapatunknak jól érezni magát: énekeltünk, csoportképeket készítettünk, jókat derültünk egymáson. A várhoz érve fantasztikus tájkép fogadott minket, amiért teljesen megérte a hosszú gyaloglás. Itt sem hagyhattuk ki a fényképezkedést, csak úgy kattogtak a mobilok. Megpihentünk, beszívtuk a friss levegőt, kicsodálkoztuk magunkat, majd visszaindultunk a szállásra. Ott ki-ki másképp töltötte az időt, de legtöbben kimerülten dőltünk az ágyba és beszéltük át a történteket. A finom vacsora után kezdetét vette az utolsó esténk, amikor is egy szobába gyűlve mindnyájan filmet néztünk. Annyira belejöttünk, hogy egymás után kettőt is, így azt vettük észre hogy már éjfél körül jár az óra. Néhány diákcsíny következett, hogy ébren tudjunk hajnalig maradni. Nem sokunknak sikerült, viszont szerintem bátran mondhatom, hogy így is egy szuper estét (és éjszakát) tudhatunk magunk mögött, amit a napfelkelte koronázott meg.
Vasárnap reggel mindenki kissé búslakodva szedelőzködött, mert bizony eljött az idő, hogy hazamenjünk. Vot egy dolog ami mégis felvidított: hazafelé két helyen is megálltunk. Az első a Tordai sóbánya, ahol a hideg és a sok lépcső ellenére mindenki jól érezte magát. Volt óriáskerék, biliárd, ping-pong és az a tipikus ,,só-illat'' különlegessé tette a délelőttöt. Legutolsó városunk Kolozsvár volt, ahol rövid idő alatt megebédeltünk és vásároltunk ezt-azt. A buszon azért kicsit lapos volt a hangulat, mindenkiben volt egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés, hogy vége van, s nem csak a kirándulásnak, hanem a közös 4 évünknek is.
Szerintem az egész osztály nevében magabiztosan kijelenthetem, hogy egy óriási élmény volt ez az utazás, akkor is, ha nem volt túl nyárias az idő. Ugyanakkor nagyon remélem, hogy sok ilyenben lesz még részem. Hálával tartozunk az osztályfőnökünknek, Sárándi Annamáriának, akitől az ötlet jött, valamit Forgács István matektanárunknak, aki boldogan elkísért minket.
